2013. április 14., vasárnap

Árbocházak Budapesten

Másfél éve nem volt poszt a late-modernen. Hosszú idő, azt gondolná az ember, a kutya se néz már felé.  Aztán látok egy interjút a Városkommunikációs blogon Papp Gézával, a Fővárosi blog írójával, és a kérdésre, hogy milyen blogokat olvas szívesen, még ennyi idő után is a késő modernt említi (többek közt). Szóval szégyellhetem magam, elfoglaltság, időhiány, lustaság mögé bújok, ahelyett, hogy dokumentálnám a késő modern kor gyakran veszélyeztetett házait. Igaz is, a blogon kiposztolt épületek közül már csak hűlt helye van a Kútvölgyi úti bölcsinek és a Béke téri Volán-irodaháznak, szóval van miért megörökíteni őket.

A Kútvölgyi úti bölcsőde romjai a bontás vége fe
forrás: a képet az Urbanista blog közölte az Ittlakunk.hu alapján

A mostani posztnak témát adó házakat egyelőre nem fenyegeti veszély. Az egyiket pár éve felújították, a másik is használatban van. Ahhoz viszont, hogy megértsük, mitől különlegesek, kissé távolabbról kell indítanunk, és egy kis kitérőt kell tennünk előbb a statika és szilárdságtan világába.
 
A DIVSZ-székház az eredeti homlokzattal
kép forrása: Budapest építészete a XX. században
(lásd irodalomjegyzék)

Az irodaházakkal szemben támasztott egyik fontos követelmény, hogy belső elrendezésük minél rugalmasabban variálható legyen az épp aktuális használó igényei szerint; ez már évtizedekkel ezelőtt is így volt, és ez az igény új fénybe helyezte a modernizmus egyik kedvenc dogmáját, az áramló teret. Az irodák tereit tehát ideális esetben csak kevés, egymástól távoli, a szerkezeti lehetőségekhez képest kis keresztmetszetű oszlop (pillér) tagolja. Van azonban egy probléma ezekkel az oszlopokkal, ez pedig a szilárdságtanban kihajlásnak nevezett jelenség. Ezt igen egyszerűen modellezhetjük, ha egy hurkapálcát összenyomunk a két végén: a közepe kihajlik, majd eltörik. Ha azonban megtámasztjuk egy vagy több helyen oldalról a pálcát, és nem tud hová kitérni a nyomás elől, máris sokkal nagyobb nyomást tud elviselni. A fához hasonlóan az építőiparban tartószerkezetként használt anyagok nagy részére jellemző, hogy ha oszlopot építünk belőlük, ami szabadon áll a térben, és nem támasztja meg mondjuk egy merevítőfal oldalról, a kihajlás megakadályozása miatt sokkal nagyobb keresztmetszetűre kell méretezni, mint amit a terheiből adódó nyomás megkövetelne.

Az egykori DIVSZ-székház ma

A különböző tartószerkezetek kihajlással (és úgy általában a hajlítással) szembeni ellenállását a keresztmetszet inercianyomatéka fejezi ki. Egy acél T vagy H szelvény, vagy egy kereszt alaprajzú vasbeton oszlop például jobban ellenáll a kihajlásnak (nagyobb az inerciája), mint egy egyszerű, négyzetes pálca vagy rúd. A kihajlás ellen így védekezhetünk a túl nagy vastagság helyett összetett keresztmetszetű oszlopokkal. Szintén bevett megoldás, hogy több, kisebb oszlopszelvényt rögzítenek egymáshoz hevederekkel, rácsokkal, így azok megtámasztják egymást: egy régi ipari csarnokba belépve gyakran találkozhatunk acélrács-oszlopokkal.

A DIVSZ-székház egy korabeli színes fotón
a kép forrása: Egykor.hu

Az építőanyagok egy része (például az acél és a fa) azonban épp olyan jól viseli a húzást, mint a nyomást: ha meghúzzuk egy hurkapálcika két végét, könnyen beláthatjuk, hogy a pálca nem akar sehová sem kitérni, így anélkül is kihasználhatjuk az anyag szilárdságában rejlő összes lehetőséget, hogy oldalról megtámasztanánk, vagy bonyolult, összetett vagy osztott keresztmetszetet állítanánk elő belőle. Az építőanyaggal való takarékoskodás pedig a hatvanas-hetvenes évek Európájában, különösen itt, a szegény keleti fertályban nagy fegyvertény volt, így a mérnökök kitalálták, hogy hogyan lehet egy irodaház födémeit húzott szerkezetekre lógatni. Így születtek az árbocházak.

A Duna Center ugyanonnan nézve ma

Szükséges először is egy rendkívül merev, nagy teherbírású belső épületmag: a függőleges közlekedők, épületgépészeti aknák szintenként egymás alá kerülő, szorosan összefogott csoportjából egy monolit vasbeton dobozszerkezet épült a ház közepére, ami a legfelső szintig nyúlva egy hatalmas teherbírású, merev "árbocot" képez. Ennek tetején nagy merevségű, konzolos tartók épültek, a vitorláshajó-metaforánál maradva a vitorla keresztrúdjaként, utófeszített acél betétekkel; ezeket nagy merevségű, körbefutó peremgerendával fogták össze, és erről függesztették le a vasbeton födémeket húzott acélpászmákkal (mint a vitorlát a keresztrúdról).

A DIVSZ-székház sematikus alaprajza
kép forrása: Budapest építészete a XX. században
(lásd irodalomjegyzék)

Könnyen azonosíthatjuk az ilyen épületeket külső megjelenésükről, hiszen alkotóik, megmutatva a házak különleges tartószerkezeti rendszerét, úgy tervezték meg őket, hogy a külső, húzott szerkezetek nem futnak le a földig, csak a legalsó, "lógatott" szintig. Mivel a rendszer megköveteli a központos szimmetriát az alaprajzon (szabályos négyzet elrendezés), a telek meg általában szabálytalan alakú, rendszerint építettek egy a beépítési vonalat követő "lepényépületet" hagyományos szerkezettel, és ebből áll ki a tulajdonképpeni árbocház, csak középen, a belső magnál kapcsolódva a lepényhez.

A nagy konzol alatt ma egy étterem fedett terasza van

A budapesti DIVSZ-székház talán a legismertebb hazai függesztett szerkezetű ház, a Rózsadomb oldalában, az Ady Endre téren. 1968-ban épült, az Ybl-díjas Vas Zoltán építész és Kónya József statikus (ÁÉTV) tervei szerint, eredetileg a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség székházának. A rendszerváltozás után bér-irodaház lett, néhány éve felújították, melynek során az eredeti parapetfalas-szalagablakos homlokzat helyett új, korszerű függönyfalakat kapott, és épült mellé egy új, a korszellemnek megfelelő, poszt-modern épület. Most Duna Center néven működik; a felújítást követően elnyert színvilága (a mediterrán-narancssárga vakolat és a műkopott vakolt támfal) elég távol áll az eredeti modern szellemiségtől, de az új homlokzati függönyfal könnyed és elegáns.

A Fővárosi Vízművek székháza a nyolcvanas
években, már a munkásszállóval
a kép forrása: Egykor.hu

A Fővárosi Vízművek Váci úti székházának szerkezetéről nincs hiteles forrásom. Külső jegyei alapján azonban függesztett oszlopos, árbocszerkezetű irodaháznak látszik. Ennek legföljebb a torony legalsó, konzolos szintje látszik ellentmondani: az ablaktalan homlokzat mögött talán szervizszint húzódik, ami akár nagy szerkezeti magasságú, konzolos tartók elfedésére is alkalmas lehet. Ha valakinek van konkrét információja a ház szerkezetéről, akár megerősítést, akár cáfolatot szívesen vennék.

És ma...

Korábbi, az újpalotai magasházról szóló posztomban már írtam arról a későmodern-kori budapesti városépítési elképzelésről, ami a fő sugárutak és körutak metszéspontját magasházakkal szándékozta messziről láthatóan kijelölni. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a Váci út és Dózsa György út sarkán álló, 71 (más források szerint 61) méter magas toronyház. A Földszinti lepényépület fölött egy "nyaktag" és egy szervizszint közbeiktatásával 13 hasznos irodaszint áll.

Későmodern "landmark"

A házat a hazai késő-modern építészet egyik nagy öregje, a BME Építészmérnöki karának volt dékánja, az Ybl- és Széchenyi-díjas Hofer Miklós (KÖZTI) tervezte, 1975 és '79 között épült a 18 szintes torony, ezt 1983-ban, egy következő ütemben követte a munkásszálló sávháza.

Torony és lepény

A húzásra igénybevett acélszerkezet előnyeit kihasználó árbocházak nem terjedtek el széles körben Magyarországon. Különleges kialakításukkal megoldást nyújtottak ugyan egy műszaki problémára, helyette azonban újabbakat generáltak, akár a Wankel-motor az autógyártásban. A késő-szocializmus hazai építőipara sem kedvezett nekik, az általános körben használható, sematikus szerkezetek típusterveinek adaptálása, rutinszerű kivitelezése élvezett előnyt, még ha történetesen egy kissé több betont vagy acélt is kellett az oszlopokba építeni. A későbbi időkben az építőanyagokkal való mennyiségi spórolásnál egyre lényegesebbé vált a különleges gyártást vagy nagy élőmunkát igénylő szerkezetek mellőzése költségmegtakarítási szempontból. A magyarországi árbocházak pedig megmaradtak egy különleges szerkezeti kísérlet ritka hírmondóinak. Van róla némi kósza információm, hogy vidéki városokban is épült néhány, talán Szolnokon is, legközelebbre utána járok...

Érdekes koncepció a lepény tetejére felvezető
lépcsősor - a Vízművek láthatóan
nem tud vele mit kezdeni...





3 megjegyzés:

vogl írta...

A volt DIVSZ székház tetején a lépcsőházi vasbeton magon két-két, utófeszített vasbeton gerenda fut ki a széléig, és egy koszorúgerenda fogja őket össze körben.

Az utófeszítés azt jelenti, hogy a betongerendában kihagyott lyukakba utólag húzták be az acélszálakat és azokat utólag feszítették meg.

A peremgerendákról nem acéloszlopokat, hanem acélpászmákat engedtek le és a vasbeton födémek ezen acélkötegek födém alatti megfogásán fekszenek.

Pirx pilóta írta...

Köszönöm az érdekes információkat. Ami a pászmákat illeti, tényleg ez van at archív kép alatt idézett könyvben, átsiklottam fölötte. Ezek szerint még az acéloszlopoknál is vékonyabb húzott szerkezettel oldották meg a tervezők.

Arra azért kiváncsi lennék, hogyan teljesítették a legutóbbi felújításnál a tűzvédelmi előírásokat... Gondolom, minimum körbebetonozták a pászmákat, vagy rengeteg réteg tűzálló gipszkartonnal dobozolták be őket...

A keretgerenda elég komoly lehet, rendes csavarás kell legyen a sarkokon, már ha az utófeszített konzolos tartók nem átlósan állnak a sarkok felé, hanem a magra merőlegesen futnak ki az oldalak közepe felé.

Bence Léstyán írta...

Szia! Most futottam bele újra a cikkedbe, még régebben olvastam. Nemrég hallottam, hogy a Vízművek épülete (ahogy fel is vetetted) nem függesztett, hanem az alsó tömör szint szintmagas gerendái tartják.

Kár, hogy "abbamaradt" a blog, nem is lesz folytatás?